csak kép vagy látomás, amely magától formálódik, és úgy lebeg elém:
szobor, szép nő, táj, jóbarát, kőszirtek, virág, való vagy képzelt jelenet,
tűzfény tünt kandallókból, tenger-mindegy, olykor változgat, olykor megremeg:
én mozdulatlanul lesem, szemlélem, nem töprengek semmin se, de egészen beleolvadok,
szívom, teletöltöm magam vele, de csak néző vagyok, csendes, mohó néző -
és ez a legnagyobb öröm abból, hogy itt éltem a földön.
Faludy György, 1994
 |
| Egy szerzetes fotója, aki az elmúlt három évet negyedmagával meditációval töltötte egy hegy tetején. |
